A pasikkal csak a baj van?

“Apró” dolgok

Érdekes hogy mennyire könnyen észrevesszük mások hibáit, míg a sajátunkat lehet egyáltalán nem. Még akkor sem ha mondják… vagy csak nem törődünk vele, nem hisszük el, nem akarjuk tudomásul venni. Mondhatni elég régóta keresem és vázolom a nők hibáit, hogy mi az amit rosszul csinálnak miért elviselhetetlenek. Végig másban kerestem a hibát pedig csak tükörbe kellett volna néznem. És erre most döbbentem rá amikor már késő. Amikor túl nagy gázzal mentünk bele a kanyarba és csak sodródunk tehetetlenül…

Négy évvel ezelőtt megismertem egy lányt akiért az életem is odaadtam volna. Ő volt a fény a sötétségben amiben voltam. Betegesen vágytam utána, nem volt olyan dolog amit ne tettem volna meg érte. “Üldöztem a szerelmemmel” elmondása alapján 🙂 Semmi sem volt egyszerű vele, de hosszú és göröngyös úton keresztül úgy éreztem célba értem. Célba értünk. Enyém lett és én az Övé. Azt a rengeteg problémát ami az utunkban állt mind legyőztük közösen és összeköltöztünk. Nagyon boldog voltam. Új célt, értelmet adott az életemnek.

Ahogy telt az idő rengeteg akadályt sodort elénk az élet. Mindig támogatott és segített átvészelni a nehéz időszakokat. Mindkettőnknek voltak elvárásai ő mégis feladta az övéit értem. Én pedig magasra tettem a mércét. És ez a tündéri kis nő addig ment, addig szenvedett, míg elérte ezt a szintet. Meglepett vele… büszke voltam rá… mégsem mondtam neki semmit. Nem mondtam ki hogy igenis büszke vagyok rád, ügyes vagy, szeretlek, köszönöm hogy vagy nekem… csak némán néztem boldogsággal a szememben. Azt gondoltam ennyi elég lesz. És ennek tetejébe újból magasabbra került a mérce. Amit újból elért… majd újból és újból pedig már majd beledöglött de csak azért is megcsinálta.

Sok barátom van, mindig is társasági ember voltam. De ahogy az egyik elvált barátom mondta… lehet hogy jó embernek tartasz és az is vagyok mint barát… de nem ismersz milyen vagyok egy kapcsolatban. Ugyan ezt tudom én is elmondani magamról. Mindig csodáltam azokat akik olyan szépen tudnak szólni a párjukhoz egy-egy értetlenkedésük után is. Én soha nem tudtam. Azonnal felszalad a pumpa és robbanok. Utazások közben mindig összevesztünk…  amikor nem tudta úgy kezelni a gps-t ahogy én abban a pillanatban szerettem volna. És nem azt mondtam, hogy segítek… hanem robbant a bomba, és felemeltem a hangom. Amikor vezetett mindig kioktattam, mire figyeljen mikor hogy vezessen. Egy közelebbi alkalommal ezeket betartva cselekedett mégis találtam kivetnivalót benne. MINDIG minden helyzetben nem csak vezetésnél… amikor valami okból nem sikerült összevesznünk emlékszek, mindig megjegyezte…  “most nem is vesztünk össze” 🙂 de ez nagyon ritka volt. 

Érdekes hogy a kis apró dolgok mennyire fontosak tudnak lenni ha már nincsenek. Zuhanyzás után széthordta a vizet… vagy munka közben 2-3 szavanként írt és folyamatosan csipogott a telefon. A sok kis apró dolog ami mindig bosszantott most már kedves számunkra. Akkor tanulunk meg valamit becsülni ha már nincs. Akinek a szeretete olyan mindennapos volt, de most már nincs. Mennyire betegesen tudunk vágyódni utána és tudjuk legbelül hogy BÁRMIT megtennénk hogy ez újra így legyen. Tényleg bármit… akármit… éget bennünket a bizonyítási vágy… tudjuk jól hogy ez a pofon felébresztett, minden másképp lesz… lenne… de már nincs többé esélyünk tenni semmit sem csak… beletörődni.

 De talán a legszörnyűbb az, amikor tudjuk hogy a másik mindent beleadott… a meleg szemei ahogy nézett bennünket… a kedveskedő szavai, érintése… feladta a vágyait az álmait… miattunk… és mi egy szép szóval sem tudtuk jutalmazni, megbecsülni…

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!